Erdő Péter húsvéti üzenete: A feltámadt Üdvözítő ma is szól hozzánk

Az ünnepélyes bevonulás után a főpásztor emlékeztetett: az Üdvözítő feltámadása bizonyítja, hogy Isten elfogadta megváltó áldozatát, hogy békesség támadt a menny és a föld között, és hogy a feltámadt Krisztussal szabad utunk nyílt az örök boldogság felé.
Húsvét a remény ünnepe – mutatott rá homíliájában Erdő Péter bíboros. – Erre a reményre égető szüksége van mai irányvesztett világunknak is; a népeknek, hogy elkerüljék a pusztító háborúkat, és együtt keressék az emberiség közös gondjainak megoldását, bizalommal a teremtő és gondviselő Istenben.
Népünknek is szüksége van erre a reményre, hogy a nemzetközi élet útvesztőiben el ne tévedjen és kilátástalan helyzetbe ne kerüljön, ismerje fel közösségi életének értékét és küldetését.

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelemben közöljük:

„Krisztusban kedves Testvérek!

Húsvét az egész kereszténység legnagyobb, legősibb és legszentebb ünnepe. A világon élő számos vallás hordoz tapasztalatokat és élményeket; a zsidóságban jelen van az isteni kinyilatkoztatás ősi öröksége is. De Krisztus tanítványai örömmel vallották, hogy Mesterük feltámadt, hogy benne teljesültek a régi ígéretek, sőt benne Isten végső és teljes szava hangzott el az emberiség felé.
Mi, keresztények nem csak egy gazdag hagyománnyal rendelkező, nagy múltú vallás hívei vagyunk. Nem csak józan ésszel és jó szándékkal keressük önmagunk és egymás javát itt a földön. A mi igazi azonosságunkat az határozza meg, hogy mi a názáreti Jézus Krisztus tanítványai vagyunk. Ő a mi Urunk és Mesterünk, mert tanítása, élete, halála és feltámadása Isten igazságának és szeretetének teljes kinyilatkoztatását jelenti az emberiség számára.

De Jézus a mi Urunk is. Isteni méltóságát megmutatta szavaiban, tetteiben és feltámadásában. Hitünk tehát nem csupán a vallásos érzések alapján utat kereső, jó szándékú emberi hagyományok egyik formája, nem csupán kulturális jelenség, hanem tanítványság, Jézus Krisztushoz fűződő legbensőbb személyes kapcsolat. Ahhoz az egyetlen emberhez, akit joggal ismerhetünk fel a költő szavaiban:
Mindig ez az egy ember!
Mit akart ez az egy ember?
Bámul utána fegyverrel
Ninive, Ninive,
Király, király, biztos.
Jézussal két nagy kötelék fűz egybe minket. Az első a történelmi emlékezet. Mert Jézus valóságos Isten és valóságos ember, a történelem meghatározott időszakában élt; tudjuk, hogy ki volt a helytartó, a császár, kik voltak a főpapok. Története nem mítosz, amely bármikor megtörténhetett, de sohasem történt meg, hanem valóságos történelmi események sora, amelyek áttörik az evilági történelem burkát. És hitelesen őrizték meg tanítását, halálát és feltámadását tanítványai és követői. Legalább annyira hitelesen, mint a kortárs rabbik véleményét, iskolájuk tagjait hosszú évszázadokon át. Nem mentesülünk tehát a munkától. Olvasnunk kell hálás lélekkel az Újszövetség könyveit, figyelnünk a tanító Egyház szavára, mely hitelesen őrzi és magyarázza Jézus örökségét.

De ugyanakkor közvetlen, személyes, lelki kapcsolatot is kell tartanunk a feltámadt Üdvözítővel. Ő ma is szól hozzánk az imádságban, a lelki életben, belénk árasztott Szentlelkének sugallatai által. Mindkét kezünkkel meg kell ragadnunk tehát a Mester ruhájának szegélyét. Kapcsolódnunk kell hozzá a történelmi tapasztalás és a személyes lelki élmények útján.
És akkor átveszi az uralmat fölöttünk, és megváltozik az életünk. Ezt hívják keresztény tanúságtételnek. Erre van szüksége mai világunknak is. Ne a gyűlölködés és egymás marcangolása, ne a jövőtől való rettegés, hanem a másik ember felé nyitott szívvel közeledő szeretet hassa át közösségeinket.
Húsvét a remény ünnepe. Csüggedten indulnak hazafelé az emmauszi tanítványok, mert Jézus kereszthalála után azt hiszik, vége minden messiási reménynek, tévedés volt az egész. És akkor Jézus a Szentírásban és a kenyértörésben megnyitja a szemüket, és rádöbbennek, hogy megvalósult, amit lehetetlennek gondoltak: akit keresztre feszítettek, feltámadt, és itt van köztük.

Erre a reményre égető szüksége van mai irányvesztett világunknak is. A népeknek: hogy elkerüljék a pusztító háborúkat, és közösen keressék az emberiség közös gondjainak megoldását, bizalommal a teremtő és gondviselő Istenben.
Népünknek is szüksége van erre a reményre, hogy a nemzetközi élet útvesztőiben el ne tévedjen és kilátástalan helyzetbe ne kerüljön, ismerje fel közösségi életének értékét és küldetését.
Régen a keleti egyházban a húsvét utáni első vasárnapot új vasárnapnak is nevezték. Azt kívánták, hogy a fényeshét minden napján járjanak el a hívők a templomba; imádkozzanak és énekeljenek himnuszokat, zsoltárokat és szent énekeket, vegyék magukhoz az Eucharisztiát, hogy ez a hét egész életük tartós megújulásának jelképe és forrása legyen. Vegyük észre mi is ezt a nagy lehetőséget! Éljük át és adjuk tovább szeretteinknek a feltámadás örömét és örök boldogságunk lehetőségét. Feltámadt Krisztus!”

A szentmise végén – a hagyományoknak megfelelően – Erdő Péter bíboros mézeskalácsból készült húsvéti bárányokat osztott a gyerekeknek a bazilika főkapujánál.

Fotó: Mudrák Attila