Erdő Péter aranymiséje a Szent István-bazilikában

Nagy sokaság jött el ünnepelni Erdő Péter bíborossal. A Szent István-bazilikában a jobb oldali padokat a papság töltötte meg; bal oldalon a köz- és társadalmi élet képviselői, a rokonság, barátok ültek; a második traktusban és az oldalhajókban a hívek sokasága.

A szentély két oldalán két kép állt, a főegyházmegye ajándéka az aranymisésnek: az egyik 1975-ből a papszentelését ünneplő Erdő Pétert ábrázolja – a MI (mesterséges intelligencia) segítségével belefoglalták az akkor szolgáló paptestvéreket; a másik oldalon elhelyezett képen a szentmisét bemutató főpásztor látható, belefoglalva a főegyházmegye közösségeinek képeivel.
A bevonuló menetben Erdő Péter bíboros mellett voltak püspöktársai, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papjai, papnövendékei, állandó diakónusok.
Az ünnepi szentmisén részt vett Udvardy György veszprémi érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) alelnöke; Ternyák Csaba egri érsek; Bábel Balázs, a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye érseke; az MKPK jelen lévő tagjai; Márfi Gyula nyugalmazott veszprémi érsek, Beer Miklós nyugalmazott váci megyéspüspök és Mayer Mihály nyugalmazott pécsi megyéspüspök.

A főegyházmegye nevében Mohos Gábor püspök, a Szent István-bazilika plébánosa köszöntötte a főpásztort. Kiemelte, „személyes és közösségi alkalom” a mai aranymise. „Visszatekintés és hálaadás, mely a Jósisten kegyelméből és Erdő Péter bíboros fáradhatatlan odaadó szolgálata révén sok gyümölcsöt hozott úgy az egyházmegyében, mint az egész magyarság számára határon innen és túl, kiterjedt az egész régióra, a szomszéd népekre, sőt a világegyházra is.”

Mohos Gábor a főegyházmegye ajándékait adta át: a miseruhát, a szentély két oldalán álló képeket, valamint azt a könyvet, amelyben összegyűjtötték azt a több ezer nevet, akik imádságukat ajánlották fel a főpásztorért.

Michael Wallace Banach érsek, magyarországi apostoli nuncius olaszul köszöntötte a pappá szentelésének aranyjubileumát ünneplő Erdő Péter bíborost. XIV. Leó pápa köszöntő levelét latinul olvasta fel az apostoli nuncius.
„Tisztelendő testvérünknek, Erdő Péternek, a római szent egyház bíborosának, Esztergom-Budapesti érsek-metropolitának, Magyarország prímásának

Pappá szentelésed 50. évfordulója alkalmából gratulációnkat fejezzük ki ezen jubileumhoz és szolgálatodhoz, nemcsak az esztergom-budapesti érseki tartomány híveinek és papjainak közössége, hanem a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa, illetve a Római Kúria javára is, melyet buzgósággal és az Egyházi Tanítóhivatalhoz való hűségben végeztél, megemlékezve a kánonjogban való jártasságodról is. A Boldogságos Szűz Mária és Szent Péter apostol közbenjárására kérünk az Úrtól lelkednek bőséges megerősítést és jó egészséget, és szívből adjuk rád, nyájadra és családtagjaidra apostoli áldásunkat.

Kelt a Vatikánban június 11-én, a MMXXV-ös szentévben,
XIV. Leó pápa”

A nuncius Erdő Péterrel való kapcsolata történetére tekintett vissza – megismerkedésükre 1985 decemberében, amikor mint fiatal papnövendék találkozott az esztergomi szeminárium fiatal professzorával, majd 1988-ban már Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen latinul hallgathatta a fiatal professzor egyházjogi kurzusát. Majd kapcsolatban voltak a Vatikáni Államtitkárságon. Ez a kapcsolat vált szorosabbá magyarországi apostoli nunciusi kinevezése óta.
Michael Wallace Banach érsek kiemelte: az elmúlt 40 év alatt egy teljesen Isten és az Egyház szolgálatának szentelt papi szívet ismerhetett meg, akit az a vágy vezet, hogy mindig Isten, az Egyház és az ő lelkipásztori gondjaira bízott hívek szolgálatában maradjon. „Ad multos annos!”

Süllei László protonotárius, kanonok, érseki általános helynök szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük. A homíliát a kivetítőn Erdő Péter bíboros életéből vett képek kísérték.
Eminenciás Bíboros atya!
Excellenciás Nuncius úr, Érsek és Püspök atyák!
Főtisztelendő Paptestvérek!
Tisztelt Közjogi méltóságok megjelent képviselői!
Kedves Testvérek!

Fatimában hangzott el ez a felajánlás 2006-ban, amikor bíboros atya hazánkat a Szűzanya Szeplőtelen Szívének felajánlotta: „Ó, Krisztus Anyja, halld meg kiáltásunk hangját, melyben egész népünk és minden ember szenvedése benne remeg! Nyilvánuljon meg újra a világ történetében az Irgalmas Szeretet hatalma! Állítsa meg a rosszat! Formálja át a lelkiismereteket! A Te Szeplőtelen Szívedben ragyogjon föl mindannyiunk számára a remény világossága és az Isten szeretetében való jövő bizonyossága! Magyarok Nagyasszonya, hazánk Védasszonya, könyörögj nemzetünkért!”

Nagy örömmel és hálával ünnepeljük ma főpásztorunkat, papságának 50. évfordulóján. Az aranymisén az aranymisést köszöntjük. „Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel” – hangzott el újmisés pap jelmondata. Ma, ötven év elteltével, ugyanez a mondat új értelmet nyer. Az aranymise kelyhében most nemcsak a bor változik Krisztus vérévé, hanem egy egész élet igenjét, áldozatát és szolgálatát ajánljuk fel Istennek.
Visszatekintve erre az életútra egy olyan pályát látunk, ahol a hit, a tudomány és a jog egysége valósult meg. Ha jogi nyelvet használunk, bíboros atyában a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom egybefonódik, azonban mindezt a szív és a hit irányítja. A főpásztor életének egyes eseményei pedig ékesen bizonyítják majd, miként vált ez az elhivatottság a kegyelem formáló erejévé.
Több évtizede történt, hogy egy diák érkezett Amerikából bíboros úrhoz. Maga után húzott, nagy guruló bőröndjétől egy pillanatra sem akart megválni: sem a portán, sem a fogadóban nem hagyta, sőt be akarta vinni magával a főpásztorhoz. Ilyenkor a titkár fejében ezer gondolat cikázik: Mi lehet a bőröndben? Vajon ekkora hatalmas méretű a neki szánt ajándék, vagy a vendég nem tud megválni a ruháitól? Esetleg aranyat hozott, vagy valami rendkívül értékes holmit rejt a poggyász, ami miatt így ragaszkodik a bőröndjéhez? Amikor aztán bevittem a kávét, megkönnyebbülten láttam, hogy a bíboros úr és a diák a legnagyobb elmélyültséggel, kedélyesen beszélgettek olaszul. A titokzatos csomag tartalma pedig már az asztalon volt, a bőrönd ugyanis tele volt könyvekkel. Egy doktorandusz ült a professzor előtt, hogy a disszertációja bibliográfiáját elkészítsék – egy bőröndnyi szakirodalom segítségével.

A most hallott történet is csak megerősíti azt, amit már tudtunk főpásztorunkról: egy rendkívüli, nemzetközileg elismert tudósról van szó. Sokan voltunk a növendékei, vizsgáztunk nála, hallgattuk az előadásait. Mindannyian tudjuk azt is, hogy az ünnepelt valószínűleg már ezernyi kötetben olvasta el a mai beszédem szinte minden gondolatát, és valószínűleg össze is állította hozzá a teljes bibliográfiát. Tudom, hajnali fél 4-ig képes egy-egy könyvbe merülni. Sőt gyanítom, már azt is előre tudja, milyen kérdések merülnek fel majd ezután, és melyik forrásból idézhetné be rá a választ – beleértve a ritka, nem publikált kéziratokat is.
Legyen szó vicces történetről, teológiai értekezésről, regényről vagy jogi dokumentumról, bíboros úr szó szerint idéz belőlük, mintha egy élő, két lábon járó könyvtár lenne, amelyből bármely információ bármikor előhívható. Ha szabad egy kis tréfával élni, akár azt is mondhatnánk, hogy egy 20. században született Chat GPT, de remélem, ezzel nem sértem meg az ünnepeltet. A római jogtól a germán törzseken át a Code Napoléonig – minden részlet, fordulat és a törvények alakulása pontosan ott van a fejében, a kezdetektől napjainkig. Hiszen ezt tanította Rómától Budapestig. Éppen ezért ma egy kevésbé tudományos, személyesebb hangvételű beszéddel szeretném köszönteni főpásztorunkat.

Vessünk egy pillantást a kulisszák mögé, és elevenítsünk fel néhány személyes emléket. Bíboros úrral esténként hosszan beszélgethettünk, gyakran egészen éjfélig – ezekből a diskurzusokból rengeteget tanultunk, amiért rendkívül hálás vagyok. Időnként még focimeccseket is nézhettünk együtt, ami különösen kedves emlék, mert ritkán adatik meg, hogy a főpásztorral ilyen kötetlenül éljünk át egy sporteseményt. Ám a mérkőzések közben, ki tudja, milyen csoda folytán, a labda végül mindig a jog területére gurult, és ez tette számára igazán érdekessé a világ sporteseményét.
Bár hagyományosan a születéssel kezdjük az életutak bemutatását, valljuk be, kedves testvérek, talán mosolyt csalna arcunkra, ha bíboros atyát csecsemőként, pólyában látnánk itt a kivetítőn. Mégis, létezik valami, amely születésétől fogva alapvetően meghatározza az életet. Bíboros atya életének indulása is különleges, vagy talán kevéssé ismert: Péter születésekor ott volt mellette ikertestvére, Pál is. Ez a „kettős kezdet” mintha már előre jelezte volna, hogy papi szolgálatában Péter és Pál apostolok attitűdje, lelkisége gyönyörűen kapcsolódik egybe életében, amint azt látni fogjuk. Ahogy ők ketten – Péter a Kőszikla, és Pál a pogányok nagy térítője – kiegészítették egymást az Egyház építésében, úgy bíboros atya életében is az egyházvezetői habitus, a szikla mellett mindig is fellelhető volt egyfajta „páli habitus”: a törvény és a tanítás mély szeretetén alapuló, rendszerező és az evangéliumot széles körben terjesztő lelkiség, amit nehéz nem észrevenni, így a Péter és Pál ünnepe előtti napon.

Gyermekként a térképészet is érdekelte. Talán már akkor a végső cél lebegett szeme előtt, amit minden hívő keres: Isten országa? Ministrálni járt, és olyan papok között – Futó Karcsi bácsi, Jelenits István – lehetett a szentmiséken, akik megmutatták: itt valami több van, Valaki van a kenyér és a bor áldozata mögött, aki megváltoztatja életünket.
Amikor megkeresztelték 1952-ben, püspöke, Mindszenty József már börtönben volt; amikor pedig jelentkezett a szemináriumba 1970-ben, Mindszenty már az amerikai követségen tartózkodott. Tehát nem lehetett olyan elképzelése, hogy majd papként milyen jó dolga lesz, hanem világos volt számára, hogy ez egy nagyon is nehéz, adott esetben kockázatos hivatás, amire igent mondott a kezdeti kegyelem által.

Bíboros úr több nyelven beszél, és hallottam tőle egy kedves történetet arról, mi ösztönözte arra, hogy ilyen nagy lelkesedéssel vesse magát a nyelvtanulásba. Karácsony előtt, a nagy készülődés közepette a szülei németül beszélgettek egymás között, hogy a gyerekek ne értsék, mik lesznek az ajándékok; a nagyszülők pedig a szülők előtt egy más idegen nyelvet használtak, románul titkolóztak a meglepetésekről. Már akkor megérezte, hogy milyen izgalmas dolog több nyelven érteni, és ennek az izgalma is a nyelvtanulás felé fordította.
Iskolai évei alatt mindig minden tárgyból csak ötöse volt. Sőt Jelenits atyánál még novellákat is elkezdett írni. Talán az lehetett az egyetlen „kudarc” ezen a téren – persze csakis idézőjelben –, hogy Esterházy Péter is ugyanerre az irodalomszakkörre járt, és ő is írt novellákat akkoriban...

Jól tudjuk, milyen súlyt, felelősséget és feladatot jelent a kimondott szó, különösen a főpásztor számára. Felszentelésétől kezdve – a nagy eucharisztikus kongresszustól a papszenteléseken, doktori védéseken és a pápalátogatásokon át – mindenhol megnyilvánult az isteni üzenet, a kegyelemről szóló tanítás, amelyet rendületlenül közvetített. A katolikus egyetem elindítása, a jogi kar kezdeti lépései, az Esztergomi Nagyszeminárium felépítése mind-mind a teremtés, az alkotás egy-egy olyan ajándéka, amely a magyar egyház jövőjében való hitről tesz tanúságot – a jövőről. Hisz ebben a jövőben, hisz a papjaiban, hisz a testvérekben, és hisz abban, hogy magyar egyháznak jövője van.
Ezen a ponton szeretnék egy számomra megható történetet megosztani arról, hogy bíboros atya életében hogyan is működik a kegyelem: az Alkotmány és egy törvényerejű rendelet nyomán 1950. augusztus 30-án nemcsak a hittudományi kart választották le a pesti egyetemről, hanem megszüntették a Jog- és Államtudományi Kar Egyházjogi Tanszékét is. Baranyay Jusztin, a tanszék vezetője, aki érezte a rá nehezedő nyomást és a közelgő letartóztatást, egy szívszorító kéréssel fordult tanársegédéhez, Erdő Sándorhoz, a ma ünnepelt bíboros édesapjához. Azt kérte tőle, hogy ő zárja be a tanszék ajtaját. Fájdalmas cselekedet volt ez, a bezárás, a reménytelenség szimbóluma. Erdő Sándor bezárta az ajtót, lezárva ezzel egy korszakot, egy tudományág otthonát, anélkül, hogy tudta volna, mi lesz a jövőben. 1996-ban, Isten kegyelmének köszönhetően, Pio Laghi bíboros, a Nevelésügyi Kongregáció akkori prefektusa személyesen mutatta be a Központi Papnevelő Intézet dísztermében a fakultási jogú Kánonjogi Intézet Szentszék által kibocsátott alapító okiratát. És ki állt az újonnan megnyílt intézet élén mint elnök? Erdő Péter, a mai bíboros úr.

Ekkor hangzottak el azok a szavak, amelyek a kegyelem és az emberi sors összefonódásának bizonyítékai: „Soha nem gondoltam, hogy én fogom kinyitni azt az ajtót, amit édesapám kényszerből bezárt.”
A bezárt ajtók újra kinyílnak, a remény feltámad. A bíboros úr élete a bizonyíték arra, hogy Isten kegyelme által a múlt sebei begyógyulhatnak, és a jövő tele van lehetőségekkel.

A 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus a járvány utáni időszakban felszabadító erőként hatott: kiszabadulva a bezártságból együtt ünnepeltük Krisztust. Ez egy igazi „kapunyitó pillanat” volt, a kegyelem kapujának megnyílása. Az eucharisztikus kongresszus jelmondata – „Minden forrásom Belőled fakad” – valóban termékeny talajnak bizonyult. És ami az Andrássy úton történt, az minden várakozást felülmúlt. Ki gondolta volna, hogy a sugárút minden részét megtölti majd az imádkozó emberek sokasága, éneke? Lenyűgöző volt látni azt a rengeteg embert, akik eljöttek, akik hittel teli szívvel imádkoztak, és akik nyíltan tanúságot tettek hitükről. És volt az a pillanat, amikor az egész Andrássy úton, ameddig a szem ellátott, mindenki letérdelve fogadta az eucharisztikus áldást. Ez már nem csupán egy esemény volt; ez a kegyelem erejének megnyilvánulása, egy olyan csoda, amit aligha tudunk emberi szavakkal leírni.
Csoda, kegyelem, hit – mindez együtt volt jelen abban a pillanatban, melyért mindig hálásak leszünk. Köszönjük! Olyan pillanatok voltak, amelyek ma is arról beszélnek nekünk, hogy Isten kegyelme ma is utat talál az emberhez, csak a kegyelem által van utunk, és csak a kegyelem által kapunk új lehetőséget.

1100 éves egyházmegyénk életébe belesimul ez az 50 esztendő. Az ünnepben életünk végső értéke tűnik fel, mert nem is az a fontos, hogy köves ez az út, hanem az, hogy hová visz. A cél pedig mindig is Isten országa volt, amit mindannyian keresünk – legyen szó térképészről, jogászról, főpásztorról, vagy éppen egy pápát választó bíborosról.
A főpásztori szolgálat a Szentlélek vezetésével és a kegyelemből fakad. Az emberi lét alapkérdései nem változnak, bármennyire is megváltozik körülöttünk a világ. Mindig szükség van olyan pásztorokra, akik úgy törődnek a rájuk bízottakkal, hogy ők maguk a Fölöttünk Valóhoz igazítják az életüket. Jézus mondta tanítványainak: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” De azt is mondta: „Bátorság! Én legyőztem a világot!” Ezzel a krisztusi mondattal kívánok aranymisésünknek még sok ilyen kegyelmi ajándékot. Kívánunk bíboros atyának egy olyan boldog életet, amely mindig ajtót nyit a kegyelemnek.

Isten éltesse 50 éves papi jubileumán!"

A bíboros a szentmise végén köszönetet mondott az életéért, a keresztség kegyelméért és papi hivatásáért. Felidézte: gimnazistaként a hivatása megtalálásáért imádkozva újra és újra az a két szó ötlött föl benne, hogy „papnak lenni Magyarországon”. Bár akkoriban paptársai közül is többen vágytak misszióba, ő maga például Peruba, de mindig érezte, hogy az ő hivatása, hogy Magyarországon legyen pap. A bíboros megköszönve a köszöntéseket, az aranymiséje alkalmából érte mondott imákat. Azt fogalmazta meg: Ne hagyják abba az imádságot. Látva népüket és hazánkat, „ma is dörömböl szívünkben” a felszólítás, hogy „missziós hivatásunk van” Magyarországon.

Zenei szolgálatot a Szent István-bazilika kórusa végezte, vezényelt Farkasházi Dávid, orgonán közreműködött Virágh andrás Gábor, valamint valamint Sillye Jenő és barátai.

Forrás: Trauttwein Éva/Magyra Kurír
Fotó: Merényi Zita; Wágner Csapó József